Ötven év felett egészség és jó közérzet
Ötven év felett is szeretne egészséges lenni, jól érezni magát a bőrében, jókedvűen új ismeretekre szert tenni? Ha igen, akkor jó helyen jár.
Weboldal bejelentése
Szabálysértő honlap?
Kérünk, jelentsd be!
Ügyfélszolgálat
Versek
Bort, búzát, békességet,
sötétségben fényességet!
Új esztendő újat hozzon,
régi jótól meg ne fosszon.
Ki barát volt, az maradjon,-
ki elindult, az haladjon.
Boldog Új Évet Kívánok!
2019. december 31.
feltöltve: 2019.12.25.
Fényes Edit: Pánik
Ha lángcsóvák nyaldossák testedet,
Ha zúduló áradat ragad magával,
Ha gépmadár zuhan Neked,
Ha ágyú félemlít vad kattogással,
Ha kincsed, a gyermek, láztól égve beteg,
Nyugtával dícsérd a napot.
Te még nem ismered a pánikot.
Ha vérző szívvel temeted Anyádat, Apádat,
Ha munkád nincs, kisiklott életed,
Ha esténként éhesen túrod a kukákat,
Ha álmodban csillagok adnak meleget,
Ha sorsod, nem oszt, csak morzsákat,
Nyugtával dícsérd a napot.
Nem, Te még nem ismered a pánikot.
Ha elindul a Föld alattad,
Szatyorba dobálod emlékeidet,
Ha csődbe juttatják bankodat,
Ha nem találod boldogságodat,
Nyugtával dícsérd a napot.
Te még mindig nem ismered a pánikot.
A pánik, mennydörgéses villám, villám, mely
Cibálja elmédet, szédülésbe kerget.
Szorítja torkodat, gombócot nyom bele,
S ravaszul figyeli levegőt veszel-e?
Homlokod hideg verejtékben fürdik,
Testedet forró hőhullámok gyötrik.
Tenyered nyálkás és sikamlós,
Sóhajod értetlen borongós.
Szívedet zubogó véráram srófolja,
Lelkedet jeges félelem borzolja.
Mellkasod mázsás terhet cipel,
Gyomrod görcsbe rándul, beleid morognak,
Lábaid reszketve rogyadoznak.
Zuhanást érzel le a mélybe,
Jajgatva mereszted szemed, fel az égre.
Az érzés, szinte őrületbe kerget,
- De tudatod el nem hagyott –
Most észlelted először az igazi pánikot.
Nyugtával azért, dícsérd a napot.
A roham gyorsan jött és hamar távozott, de
Benned kitörölhetetlennek látszó,
Aggasztó nyomot hagyott.
Bevájta magát húsodba, véredbe,
A halál érzését véste a szívedbe.
Szorongó feszültség költözött Beléd,
S eljutsz odáig, Neked már csak
Vegetáció a lét.
Bénultan, fáradtan Magadba fordulsz,
Hangyányi szeretetet is csak óvatosan koldulsz.
Nem érted, mi történt Veled,
Hiszen Te szeretted az Életet.
Nyugtában, halkan, még dícséred a napot,
Azt, amikor nem éltél át pánikot.
Sötét szobád mélyén gubbasztva,
Magadból teljesen kifordulva,
Remegve figyeled sorsod, gyűlölöd
De ismét rád tör és tarol,
Gonoszul rémisztő fóbiákba sodor.
Öngyilkos gondolat kerít hatalmába,
Menekülni akarsz, a halálba.
Feladnád Életed, hiába?
Ne szégyeld kínodat,
Oszd meg velem, kérlek,
Fogadd el segítő kezem!
Van kiút a sötétség bugyrából,
- De Te, még nem látod….
Nézz rám! Előtted állok, én
Legyőztem a pánikot!
Keltében, nyugtában is dícsérem a napot,
Mely, ehhez nekem oly sok erőt adott.
Kínai tanítás:
A pénz
Vehetsz házat,
de otthont nem;
vehetsz ágyat,
de álmot nem;
vehetsz órát,
de időt nem;
vehetsz könyvet,
de tudást nem;
vehetsz pozíciót,
de tiszteletet nem;
megfizetheted az orvost,
de az egészséget nem;
megveheted a lelket,
de az életet nem;
megveheted a szexet,
de a szerelmet nem.
Hamvas Béla
Isten tenyerén ébredtem
Isten tenyerén ébredtem, s lenéztem a Földre,
Hófehér csúcsokra, kopár legelőkre.
Kanyargós folyók tükrében láttam kelni a Napot,
Sugaraiban álmos hajnal mosakodott.
Láttam az óceánt gyermekként ragyogni
Sirályokat felette felhőkkel táncolni,
láttam a békét az emberek szívében,
Láttam az erdőket fürödni a fényben.
Láttam sok-sok mosolyt és láttam a reményt,
Láttam az embert, és láttam a zenét,
Láttam a földet szeretetben élni,
Láttam a csöndet a széllel zenélni.
Láttam Istent amerre csak néztem,
Miközben éppen az Ő tenyerében ültem,
S az Ő hangján szólt hozzám a szél,
Mint anya, ki gyermekének mesél,
Millió apró tükörben láthatod magadat,
Hisz olyannak látod a világot, amilyen Te vagy!
H.Gábor Erzsébet
Macskajaj
A macska roppant büszke volt;
a szőre, mint a szürke Hold,
színezüstben csillogott -
semmit soha nem fogott.
A gazdaasszony védte őt:
egér nem kell! - s délelőtt,
konzervekkel tömte meg,
azzal, amit úgy szeret.
A lusta macska csak zabált,
feküdt, semmit nem csinált,
bánatára elhízott -
de olyan jó volt enni ott!
Kandúr volt, és dög nehéz,
vígan élte életét,
míg egy nap, egy macskalány
rátalált egy éjszakán.
Macskánk bőszen udvarolt -
a nőstény jó nagy kurva volt,
nem tudta ezt macskafi,
s hogy el kell lassan tartani
hat kis kölyköt, s mind zabi.
- Hát kellett néki bagzani? -
Bánatos lett, s oly sovány,
házassága ingovány.
A nőstény hízik, lusta nő,
az oldalára hurka nő,
sír a kandúr, szökne már,
rá egy csorba bögre vár;
tej van abban, aludttej -
éjjel nappal sír a nej -
egérhús kell, menj, szaladj,
amíg nincs, hát ott maradj!
Bíróságra ment a macs,
neje nem, mert oly makacs -
Válni? Hogyne! - jó neki,
a férjét meg a bú eszi.
Kandúr éjjel búcsút int,
nem bírja e szörnyű kínt,
és leugrik a mélybe, le...
de, maradt még hat élete!
H.Gábor Erzsébet
Szamár Jani házassága
Szamár Jani kórót evett,
s nem hitte, hogy beleszeret
ott egy csini csacsilányba,
ki a kóró szárát rágta.
Rágták együtt, nézték egymást,
s bedobta a csaj a flegmást;
finnyáskodott, kényeskedett,
éhes volt, de alig evett.
Jani kétszer körbejárta,
és a választ alig várta,
mert a kérdés megfogant már -
nem volt ő egy buta szamár!
- Nem jönne el kedves, vélem?
Éhes maradt én úgy vélem.
Gazdám gazdag, van egy rétje,
s nincs a meghívásnak tétje.
Jóllakhatnánk zsenge gazzal,
s pihenhetnénk tele hassal.
Ha kacsóját nekem adja,
tán a gazdám befogadja.
És a csacsi igent mondott,
s csókot csenni nekirontott.
Elmondtak vagy három i-át,
s megitták a dugi piát.
Hogyha igaz, azóta már
kettőből lett három szamár...
H.Gábor Erzsébet
Egy az utunk
Nincs már nékem utam, csak ez az egy - feléd.
Sorsomat, életem, hitem teszem eléd,
leülök hát melléd százéves rögökre,
nélküled elvesznék talán mindörökre.
Hogyha mellettem vagy, velem van az öröm -
azt, hogy még így szeretsz, ezerszer köszönöm!
Te vagy nekem már csak, és te voltál mindég…
Hogyha forrás lennél, csak belőled innék,
vagy ha kenyér lennél, foszlós bélű étek,
éhem csillapítni csak téged ennélek.
Hogyha fáznék, és te, Napként rám ragyognál,
melléd kucorodnék, mintha kályhám volnál.
Én is úgy szeretlek, mintha egyek lennénk
- egymás hiányába magunkat temetnénk -,
s ha te előbb hunynád kedves, le a szemed,
bánatba feszülve égi fejfád leszek.
H.Gábor Erzsébet
Az én hazám
Csodás hazába születtem én,
szegényes évek hideg telén,
vihar dúlt - mesélte jó anyám,
hallgattam regéjét óraszám.
Kis házunk majdnem, hogy összedűlt,
- a jómód bennünket elkerült -,
nem adnám melegét senkinek,
s ízét a kemencés vekninek.
Amíg én faltam a reggelit,
morzsolta Anyám a tengerit,
mindent mi éghető tűzre tett,
s szent hitet szívével ültetett.
Csak néztem, s hallgattam szép szavát,
láttam, hogy szemében ég a vágy,
éreztem, hogy néha elrepül,
s a lelke az éggel egyesül.
Apám a favágók „mestere”,
s mint, kinek fejsze a hangszere,
amikor fát vágott gyúlt, dalolt,
Anyám az egyetlen Múzsa volt.
Magyar vért forralt a délidő,
Anyámra azt mondta „égi nő”,
pedig a Rónaság lánya volt,
a szépség dús kegye ráhajolt.
Emlékek ezre most átölel,
őseim hangján a szél felel,
szívemet simítja szép daluk,
nekik is ez volt az otthonuk.
Hegyeit, folyóit, ismerem,
nekem az öröm csak itt terem,
itt értik meg csak a nyelvemet,
idegen vagyok, ha elmegyek.
Bár, lábam nagy ritkán útra kel,
innét még sohasem vágytam el,
nem tudnám feledni - visszavárt -
mézízű akácok illatát;
gyermekkor tejszagú álmait,
Tiszának kanyargós partjait,
kis házunk zöldkapus udvarát,
s a hajlott, göcsörtös szilvafát.
Selymező emlékek garmada,
úgy tart, mint almát az almafa,
ha „leesek” nem fáj, jól vagyok,
gyökerim’ földjére pottyanok.
Áldd meg a hazámat, Istenem,
nékem a világban nincs helyem,
egyedül itt van csak hű honom,
ahol a sorsomat hurcolom.
Érted szól szép hazám most a dal,
szeretlek, s érzésem róla vall,
hangjai tiszták és ékesek,
egyedül te vagy ki értheted,
kit ide teremtett Istene,
s magyar szót dobog a szív heve.
Féltelek hazám ó, annyira -
ne érjen soha sors vad nyila!
Istenem áldd meg a népemet,
bocsásd meg néki, ha vétkezett,
s ha megtévedt hitből útra lel,
ringasd az öledben újra el.
Adj nékünk erőt és józan észt,
nyelvünket tanító jó „zenészt”,
reménylő holnapot, szép jövőt,
didergő időkre jégtörőt.
Éltető esőt és friss vetést,
aranyat érlelő napsütést,
dús fejű búzát és jó kedélyt,
citerapengető víg zenét!
Engem is segíts meg Istenem,
Magyar föld legyen a sírhelyem,
hol bölcsőm ringatta Jóanyám -
az legyen mindig az én Hazám!
H.Gábor Erzsébet
Nagyanyám sose volt fiatal
Nagyanyám sose volt fiatal,
öreg volt mindig - azt hiszem -,
előttem van, ahogy kivasal,
s ahogy a széken megpihen...
Vén kezét ölébe ejtve ült,
az égre bámult - néma volt,
egy percre a mennyel szembesült -
csak nézte őt a méla Hold.
Nagyapám hiányzott - tudtam én -
szomorúsága rám ragadt,
szemében megfakult már a fény,
bánat lapult az ágy alatt.
Ránéztem, nem látott - messze járt -
egy csillag mécse épp kigyúlt
aranyra festve a láthatárt,
míg Isten karja érte nyúlt.
H.Gábor Erzsébet
Mézlik a szőlő
Mézlik a szőlő, dús leve áldás, gazdag az őszünk.
Nap sugarától fénylik a táj - már széled a felhő -
csókja cirókál, élvezi lágyát, issza a bőrünk.
Tudtuk, a dolgos, víg szüret áldott ünnepe eljő.
Szorgos a jónép, csurran a must, még szomjas a hordó,
árad az érzés, szárnyal a dallal, szél viszi hátán.
Hála a szívben, csobban a lé, hűs bársonya oly jó,
boldog az ember, lelke kigyúl, most nem hat az ármány.
Szív muzsikáját hallja az ég fenn, kósza dalokban,
benne az óbor mámora szállong mennyek Urához.
Zsibbad a kéz és reszket a láb is - tűz heve lobban,
pírja az arcom színezi, vágyón nézem a lángot.
Csend mosolyában fürdik az alkony, száll le az este,
alszik a Nap, már ében az éj, csak csillag aranylik.
Hullik az égből száz kicsi könnycsepp egyre, csak egyre -
néma szerelmű szívdobogásunk messzire hallik.
Nagy László: Dióverés
Elsuhogott az a füttyös
sárgarigó délre.
Sárgul az árva diófa
zöld terebélye.
Levelek lengnek, akár a
színarany rigó-szárnyak,
elszállnak ők is a szélben
puszta határnak.
Áll a diófa, és érett
kincsei válnak tőle:
szellő ha bántja az ágat,
buknak a földre.
Szaporább kopogás, csörgés
támad, ha jön az ember,
s bottal az ágak bogára
boldogan ráver.
Földre, fejekre, kosárba
kopog a dió-zápor,
burkos dióra a gyermek
kővel kopácsol.
Már, mintha álmodnék, hallom
zaját a jó örömnek,
darálók forognak, diós
mozsarak döngnek.
Fagyban és nagy havazásban
meg kell maradnunk jónak
s tisztának is, hogy örüljünk
csörgő diónak.
Majd csorgó hó levén ring a
picike dió-csónak,
s lomb zöldül újra a füttyös
sárgarigónak.
Vörösmarty Mihály
Gondolatok a könyvtárban
Hová lépsz most, gondold meg, oh tudós,
Az emberiségnek elhányt rongyain
Komor betűkkel, mint a téli éj,
Leírva áll a rettentő tanulság:
"Hogy míg nyomorra milliók születnek,
Néhány ezernek jutna üdv a földön,
Ha istenésszel, angyal érzelemmel
Használni tudnák éltök napjait."
Miért e lom? hogy mint juh a gyepen
Legeljünk rajta? s léha tudománytól
Zabáltan elhenyéljük a napot?
Az isten napját! nemzet életét!
Miért e lom? szagáról ismerem meg
Az állatember minden bűneit.
Erény van írva e lapon; de egykor
Zsivány ruhája volt. S amott?
Az ártatlanság boldog napjai
Egy eltépett szűz gyönge öltönyén,
Vagy egy dühös bujának pongyoláján.
És itt a törvény - véres lázadók
Hamis birák és zsarnokok mezéből
Fehérre mosdott könyvnek lapjain.
Emitt a gépek s számok titkai!
De akik a ruhát elszaggaták
Hogy majd belőle csínos könyv legyen,
Számon kivül maradtak: Ixion
Bőszült vihartól űzött kerekén
Örvény nyomorban, vég nélkül kerengők.
Az őrült ágyán bölcs fej álmodik;
A csillagászat egy vak koldus asszony
Condráin méri a világokat:
Világ és vakság egy hitvány lapon!
Könyv lett a rabnép s gyávák köntöséből
S most a szabadság és a hősi kor
Beszéli benne nagy történetét.
Hűség, barátság aljas hitszegők
Gunyáiból készült lapon regél.
Irtózatos hazudság mindenütt!
Az írt betűket a sápadt levél
Halotti képe kárhoztatja el.
Országok rongya! könyvtár a neved,
De hát hol a könyv mely célhoz vezet?
Hol a nagyobb rész boldogsága? - Ment-e
A könyvek által a világ elébb?
Ment, hogy minél dicsőbbek népei,
Salakjok annál borzasztóbb legyen,
S a rongyos ember bőszült kebele
Dögvészt sohajtson a hír nemzetére.
De hát ledöntsük, amit ezredek
Ész napvilága mellett dolgozának?
A bölcsek és a költők műveit,
S mit a tapasztalás arany
Bányáiból kifejtett az idő?
Hány fényes lélek tépte el magát,
Virrasztott a sziv égő romja mellett,
Hogy tévedt, sujtott embertársinak
Irányt adjon s erőt, vigasztalást.
Az el nemn ismert érdem hősei,
Kiket - midőn már elhunytak s midőn
Ingyen tehette - csúfos háladattal
Kezdett imádni a galád világ,
Népboldogító eszmék vértanúi
Ők mind e többi rongykereskedővel,
Ez únt fejek - s e megkorhadt szivekkel,
Rosz szenvedélyek oktatóival
Ők mind együtt - a jók a rosz miatt -
Egy máglya üszkén elhamvadjanak?
Oh nem, nem! amit mondtam, fájdalom volt,
Hogy annyi elszánt lelkek fáradalma,
Oly fényes elmék a sár fiait
A sűlyedéstől meg nem mentheték!
Hogy még alig bír a föld egy zugot,
Egy kis virányt a puszta homokon
Hol legkelendőbb név az emberé,
Hol a teremtés ősi jogai
E névhez "ember!" advák örökűl -
Kivéve aki feketén született,
Mert azt baromnak tartják e dicsők
S az isten képét szíjjal ostorozzák.
És mégis - mégis fáradozni kell.
Egy újabb szellem kezd felküzdeni,
Egy új irány tör át a lelkeken:
A nyers fajokba tisztább érzeményt
S gyümölcsözőbb eszméket oltani,
Hogy végre egymást szívben átkarolják,
S uralkodjék igazság, szeretet.
Hogy a legalsó pór is kunyhajában
Mondhassa bizton: nem vagyok magam!
Testvérim vannak, számos milliók;
Én védem őket, ők megvédnek engem.
Nem félek tőled, sors, bármit akarsz.
Ez az, miért csüggedni nem szabad.
Rakjuk le, hangyaszorgalommal, amit
Agyunk az ihlett órákban teremt.
S ha összehordtunk minden kis követ,
Építsük egy újabb kor Bábelét,
Míg oly magas lesz, mint a csillagok.
S ha majd benéztünk a menny ajtaján,
Kihallhatók az angyalok zenéjét,
És földi vérünk minden csepjei
Magas gyönyörnek lángjától hevültek,
Menjünk szét mint a régi nemzetek,
És kezdjünk újra tűrni és tanulni.
Ez hát a sors és nincs vég semmiben?
Nincs és nem is lesz, míg a föld ki nem hal
S meg nem kövűlnek élő fiai.
Mi dolgunk a világon? küzdeni,
És tápot adni lelki vágyainknak.
Ember vagyunk, a föld s az ég fia.
Lelkünk a szárny, mely ég felé viszen,
S mi ahelyett, hogy törnénk fölfelé,
Unatkozzunk s hitvány madár gyanánt
Posvány iszapját szopva éldegéljünk?
Mi dolgunk a világon? küzdeni
Erőnk szerint a legnemesbekért.
Előttünk egy nemzetnek sorsa áll.
Ha azt kivíttuk a mély sülyedésből
S a szellemharcok tiszta sugaránál
Olyan magasra tettük, mint lehet,
Mondhatjuk, térvén őseink porához:
Köszönjük élet! áldomásidat,
Ez jó mulatság, férfi munka volt!
Legyen időd élni!
Nem kívánok neked minden jót, csak azt,
ami általában senkinek nincsen;
Időt kívánok, hogy örülhessünk, nevethessünk.
Ha van időd, akkor semmibe veszed a gondokat.
Időt kívánok cselekedeteidhez, gondolataidhoz.
Nemcsak magadnak, hanem mások jutalmazására.
Időt kívánok nem a sietéshez, rohanáshoz,
Hanem a békés nyugváshoz is.
Időt kívánok nemcsak a hajszához,
hanem a lehetséges pihenéshez.
A bizalmas rácsodálkozáshoz.
Hogy ne mindig az órádat nézd!
Időt kívánok, hogy bámuld a csillagokat.
Időt a növekedéshez, a beérésig.
Új reményhez, sok szeretethez.
Miért nincs időd ilyesmire soha?
Időt kívánok, hogy önmagadra találj.
Fölismerd minden nap, minden óra boldogságát.
Megbocsátani is legyen időd.
Kívánom, legyen időd élni.
Elli Michler (Dr. Szebeni Olivér fordítása)
Honlapkészítés ingyen:
Ez a weblapszerkesztő alkalmas
ingyen weboldal,
ingyen honlap készítés...
Mai: 12
Tegnapi: 4
Heti: 28
Havi: 68
Össz.: 38 634
Látogatottság növelés
Ötven év felett egészség és jó közérzet - © 2008 - 2024 - elmesenotven.hupont.hu